Az első 365 nap nélküled...

Délután volt. Brutális erővel fújt a szél, én pedig az erkélyen ültem egy csésze forró teával, és próbáltam a szelek szárnyán szabadon engedni az emlékeimet - csak, hogy valami csodás alliterációval éljek, de közben észre sem vettem, hogy a könnyeim lehűtötték a csészét. Nem a szél volt. A könnyek. Mégsem volt idilli a kép. Elszakítottam magam az életemtől, és már ugyanolyan távolságra voltam a boldogságtól, mint a teavizem a forráspontjától.

Elvesztem. Én, aki nem is olyan rég hatalmas tervekkel álltam az életnek nevezett, főműsoridőben játszott valóságshowban, ma már a súgógép mögött kerestem a megfelelő sort, hátha rájövök, hol rontottam el.  

Már nem voltam önmagam. Nem volt mosolygó arc a tükörben, csupán egy szürke folt a bepárásodott üvegen. Éreztél már ilyet? Amikor minden üres? Amikor nem akarsz felkelni, mert jobb az álmaidban, mint a hétköznapokban? Széttörtem. Nem is ketté, hanem darabokra. És nem létezett ragasztópisztoly, ami képes lenne összeforrasztani a hegeket a lelkemen

Hogy mi történt? Semmi. Elfelejtettem boldognak lenni. Megesik.

Én még mindig le szoktam írni, papírra a gondolataimat. Azt, ami bennem van. Azon a reggelen mindet eltéptem. Mert képtelen voltam végignézni, ahogy nap, mint nap szembenéz velem a múltam. Fulladtam a létezésemtől. Nem akartam enni, inni, utcára menni, csak úgy lenni akartam, bezárva a négy fal közé, mert úgy gondoltam, hogy ott kevésbé fáj majd. Nem volt semmi sem szép, nem volt világosság, csak egy leláncolt gondolat a fejemben, amitől képtelen voltam szabadulni. Te.

Egy évig tartott. Rosszabb, mint a börtön, mert tudod, hogy nem lehet megszökni. 365 napig nem volt hit vagy remény, csak a percek múló kattogása a faliórán. Éjfél. Fél egy. Hétfő. Csütörtök. Napok. Hetek. Hónapok.  

Aztán jött egy pofon. Magamnak, magamtól. Egy berobbanó gondolatfoszlány, ami soha nem érzett élni akarást hozott magával. Egy ösztön, ami azt mondja: nem vagy értéktelen. Hogy van miért csinálni, felöltözni, mosolyogni, élvezni az utolsó őszi napsütést és csodálni a levéltengerek ezernyi színét. Valami ismeretlen hang, ami arra ösztönöz, hogy képes vagy továbbcsinálni.

Mert mindennek van értelme. Minden életnek van célja, és az összes léleknek van feladata. Tudom, hogy néha az életnél jobban semmi nem tud fájni. A szívtörés megöl benned valakit, az eltávozottak belőled is kiszakítanak egy részt, az egyedüllét pedig őrületbe kergethet.

De tovább kell lépni. Nem feladni. Soha nem feladni.

Jön a csoda, mert jönnie kell, és a legerősebb sötétség után is kisüt majd a Nap. El kell hinni. Mert máshogy nem lehet.

Forrás: she.hu